Nagy Sándor: Hódítás...a konyhában

2012. április 26.

Hogyan vágjunk csirkét

Most pedig akkor vágjuk el a csirke nyakát!

Ti emlékeztek még erre? Korombeliekhez szólok, mert tőlünk ‘lefelé’ már kötve hiszem, hogy bárki is tudná, hogyan kell elvágni egy csirke – vagy más szárnyas barát –  nyakát.

De miért is?
Más idők voltak? Változtak a dolgok? Persze, hogy változtak. És?
Ettől miért lenne baj az, ha az ember esetleg ilyen helyzetben is helyt tud állni.
Mert ki tudja mikor lesz rá szüksége.
Kit hívunk akkor? Józsit, a csirkenyakvágót?
Emlékszem, 17 éves voltam, és a debreceni középiskolánkban volt olyan lány, aki még életében nem látott – élőben! -tyúkot. Pedig ez Debrecen, nem New York és a Times Square közepe.

Hiszem, hogy egy mai gyereknek is látni kellene, hogy honnan jön az étel. Azt is hiszem, hogy nem baj az, ha végignéz egy kopasztást.
Mert miért lenne baja? Miért baj az, hogy látja?
Vannak örök, alapvető dolgok.
Azt hogy rendesen el tudd vágni a csirke nyakát ugyanolyan alapvetőnek kellene lennie, mint hogy kiveszed a fagyasztottat a TACSKÓ hűtőjéből –  legalábbis egy olyan társadalmi rétegnél, mint mi. Az átlagnál.
Emlékszem, mamánál  laktunk és szegény, drága dédnagyanyám (aki szintén ott élt, a kert elején, a tornácos kis parasztházban), mindig szólt, ha csirkét vágott. Dédike a lábát meg a nyakát fogta én meg a szárnyát. Lehettem vagy három.
Aztán kergettünk patkányt a csirkeólban. Apám cefrekeverő botjával ütöttük agyon a tyúkkert közepén – még mielőtt meglógott volna. Mindig vágtunk malacot (elnézést: disznót!), és akkoriban nem volt ám EU szabvány elektrosokk: a böllér egy helyen megbökte és eldőlt.
Nem tudom mikor szenved többet: amikor elektromossággal szétsokkolod, vagy egy jólirányzott szúrással leteríted.

Vagy ott van a keresztfiam: imádja a kiscsirkéket, kiskacsákat, de amikor az apja a nagyokat levágja, rezzenéstelen arccal szemléli az eseményeket (és nem azért, mert szociopata), mert egyszerűen tudja, hogy ez az élet rendje, neki meg onnan lesz finom vacsorája/vasárnapi ebédje a nagymamával.

Nem lettem mészáros, sem lelki sérült attól, hogy idejekorán megtapasztaltam ezeket a dolgokat.

Hiszem, hogy jobban jár az ember azzal, ha gyerekként szembesül ezekkel és nem később, már felnőttként tapasztalja meg ezeket a dolgokat.
Gyerekként nincs mihez kötni, felnőttként trauma is lehet.

Konklúzió nincs, ha csak nem annyi, hogy mindenki vágjon csirkét! Legalább egyszer az életben.
És mutasd meg a gyereknek is, utána pedig főzzetek együtt! Helyére kerülnek a dolgok.

Láb összefog, szárny hátrafog, fej hátrahajt. Kés, lavór, fazék, vájling. A vérnek. Majd ‘koppó víz’.

Aztán mondjuk lehet belőle egy klasszikus rántott csirkét, tört krumplival, uborkasalátával.
Anyámnál a tálalás klasszikus vasárnapi: csak odavágtam a tányérra.

u.i.: ha esetleg lekerülne az oldalról ez a cikk, akkor az azért van, mert felszólított a gyermekvédelmi ombudsman…

Hogyan vágjunk csirkét
tovább olvasom ->

Címkék: Magyar Sztori Mindenmás