Eljött az idő.

Jövő héten költözöm haza. 
Több mint két és fél évet éltem Londonban - immár a 3. alkalommal az utóbbi 12 évben, de ez volt a leghosszabb. Nagyon jól éreztem magam, de hazahúz…minden.
Ha visszatekintek, rengeteg élménnyel, tudással és tapasztalattal lettem gazdagabb, amelyek már örökre velem maradnak, de szeretnék már előre tekinteni.

Jó lesz újra otthon élni, lakni, enni, lenni…család és barátok között.
Hiányoznak az ízek, illatok, érzések.

Hiányzik minden.

Vannak emberek, akik képesek örökre hátat fordítani az otthonuknak. Én nem ez vagyok, soha nem is ez voltam.

A napirajzos  - és már bicikli építő mester - Merényi Dani blogbejegyzése írja le legjobban az okokat, hogy az ember szíve miért is húz haza. Azzal a különbséggel, hogy ők egy parányi olasz zsákfaluból költöztek haza jónéhány éve.

"Hogy miért megyünk haza? Egyszerűen honvágyunk van. Itt nem vagyunk otthon. Hiányoznak emberek, hangulatok, fények, hangok. Hiányzik az együtt sírás, az együtt nevetés. Itt egy poszter közepén élünk. Az embereket nem arra tervezték, hogy poszterekben éljenek. Arra sokkal inkább, hogy családban, barátok között, utálatos szomszéd mellett, Hegedűsék alatt, vagy az utca elején balra éljenek. Az emberrel kell, hogy történjenek dolgok. Egy poszteren semmi sem történik, minden időtlen. Mozdulatlan. Csodálatos négy évünk volt/van itt, és rengeteg dolog nagyon fog hiányozni, amik miatt rendre vissza is jövünk majd. De otthon az otthon van. Rozinak nagyik, nekünk anyu, apu kell, amíg vannak nekünk. Sokan vannak otthon akiknek szükségük van ránk és sokakra nekünk van szükségünk. Ha az élet igaz örömeit és igaz bánatait vizsgáljuk a maguk egyszerűségében, akkor ott már nem nagyon számít, hogy a határ melyik oldalán vagyunk. Ott ez már régen nem érdekes szerintem.
Mindegy, hogy hol élek, csak szerelem legyen, zene legyen és két csendben suhanó kerék néhány olyan napon, amikor nincs felhő az égen.”

Olyan ez most nekem, mint egy új (nagy) kaland: majdhogynem mindent előről kell megtapasztalnom, előről kell tanulnom, ami az utóbbi években kiesett. És bár nem olyan hosszú idő ez a két és fél év távollét, de ahhoz épp elég, hogy az ember máshogy kezdjen szemlélni dolgokat. Akár saját magáról is. Pozitívabban, reménnyel telve.

A megjelenő Nagy Brit Kajakönyv szép lezárása lesz ennek az időszaknak. Benne lesz minden, amit érdemes tudni a Szigetről. És benne lesz minden, ami én vagyok. Én voltam itt.

Már most előre gondolkodom. Új dolgok készülődnek, új nap alatt…

Halad a Mazsola projekt, amit teszt jelleggel  a következő Restaurant Day alkalmával (2012 november 17.) ki is próbálunk majd élesben. A brit könyvvel egyidőben már a következő könyv vázlatolásával telnek a szabad óráim. A Nagy Kolbászkönyvről később bővebben is beszámolok.

Lesz új tartalom facebookon: mégpedig a videoblog és szeptember végétől amolyan magyar 'Julie and Juliaként'  elkezdek lefőzni régi magyar ételeket egy 1800-as években nyomott szakácskönyvből.

Végezetül de nem utolsósorban pedig kedves volt szomszédom Carolyn Bánfalvi író-gasztro újságíró és a Taste Hungary tulajdonosa egy új, angol nyelvű, magyar gasztronómiával foglalkozó blogot is útnak indított 'The Hungary Dish' címmel. Szívből ajánlom (a facebook oldalt is) és nem csak azért mert időről időre az én írásaimmal is találkozhattok majd a blogon.

Hát így…

Bye and see you at home!