A ‘városi parasztgyerek’ bejegyzés-sorozat második része.  Lesz ennek még folytatása, mert ahogy elnézem, egy könyvet meglehetne tölteni az emlékekkel – mert azok csak jönnek és jönnek…
Ebbe a cikkbe első körben amolyan ‘foszlányok’ jutottak.
Íme a Karika-Balla családvonal  és a babéros-galambleves!

A Karika-Balla vonal az számomra egyenlő Balla mamával. Talán azért is, mert 1979-85-ig nála éltünk. Nem volt lakásunk, házunk, hármunknak egy szobában sikerült abszolválni (amennyire emlékszem) ezeket az éveket.
Húgom 82-ben született, ugyanide. 85-ben költöztünk el a ’cocialista rendszer’ egyik alapmotívumának számító jelképébe, egy akkor felépült új és csodás  kétszobás panelba.
Persze mindebből én csak annyit vettem észre, hogy másfél percnyire volt az iskola gyalog, anyám ugyanott dolgozott (mi több, Nagy-nagyanyám volt a főszakács…meg dolgozott még ott a konyhán és tanárként is vagy két tucatnyi diák anyja, apja,nagyanyja), a protkósok mindig kaptak repetát a menzán, és hogy suli után mindig hamar otthon lehettem tanulni és/vagy lent a beton pinyóasztalnál ’bandázódni’ a többi lakótelepi kölyökkel (a ’85-’95-ig eltelt időszak külön bejegyzést érdemelne…).

Hétvégenként ugyanis Balla mamánál voltunk. Amennyire emlékszem, hetente minimum egy napot eltöltöttünk ott.
Ráadásul a család „egy bokorban” lakott: lényegében mai napig egy-egy utca választja el mamát és a testvéreiket egymástól, mi több anno Karika dédnagyanyám is kétpercnyire lakott a gyerekeitől.
Sem a Balla nagyapámat, sem pedig a Karika dédnagyapámat nem ismertem: előbbi 73-ban halt meg, anya alig volt 14 éves, utóbbi a születésem előtt, anyáék lagzija után, 78-ban.
A sok ’átlagos’ családdal ellentétben nekünk ez a nagypapa dolog kimaradt… el nem mondhatom, mennyire sajnálom…persze az is igaz, hogy akkoriban gyerekként ezzel nem foglalkoztam annyira. Talán mert már ebbe születtem bele.
Nekünk, Karika-Balla részről Balla mama volt a családi összetartó erő, és egy személyben a Balla nagyanyánk és Balla nagyapánk is. Nem volt egyszerű dolga, viszont mi dupla adag szeretettel bombáztuk (és bombázzuk ma is) ezért!

(Balla Ferencné – Karika Etelka és Balla Ferenc)

Haláláig mama anyósa is vele élt, a ’kis házban’ – ahogy csak mi neveztük. Pedig nem kis ház volt az, hanem csak egy régi, verandás, parasztház – legalábbis, ami az elrendezését illeti.
’Balla dédike’ sparhelten csinált nekünk reggelente pirítóst, fokhagymával és teával, ebédre reszelt-tészta gombótát, szilvaciberét; magvaztunk együtt szilvát, de kevertünk együtt eperpálinka cefrét is, amikor apám éppen nem volt otthon, mert gályázott a TIGÁZ-nál.
(A cefrekeverő bottal történő, tyúkólbeli patkányvadászat külön mese!)

És ott volt a babéros levese, galambból.

A szomszédban Miklós bácsi galambokat tenyésztett. Emlékszem a tetőgerinc mindig galambokkal volt tele. Vasárnaponként átadott egyet-kettőt, dédike meg azonnal megfőzte szegényeket a nyárikonyhában.
Mennyire imádtam!
Balla dédike egyébként rengeteg régi, elfelejtett hajdúsági ételt csinált. A gombótától kezdve a különféle húsokig.
Érdekes, hogy mennyire nem mérvadó, hogy egy gyerek mit szeret és mit nem, mit eszik meg és mit nem, mihez van hozzászokva és mihez nem: hiába voltam baromi finnyás gyerekként a dédike főztjét – legyen az bármi – azért mindig jóízűen megettem…

(Balról: Balla dédike, ölében keresztanyámmal; Balla mama, ölében anyámmal)

Aztán ott voltak a ’körbe névnapok-és születésnapok’: az összes Karika-vonalbeli családnál. Csak a számok kedvéért: volt kapásból négy Sándor, Lászlóból kettő (plusz a K-Nagy-Kerekes vonalon is kettő), Gyulából négy, Erzsébetből  három – és ez csak a ’sokszoros’ vonal. A egyes ‘szorzókkal rendelkezőkről”’ most nem is szóltam.
Mindig volt tehát valami összejövetel (nem kis létszámmal), ami természetesen a vacsorák- és ünnepi ebédek köré szerveződött.
Birkával.
Mert szinte mindig az volt. Bográcsban, mert máshogy nem is lehet normálisan, az Alföld közepén.
Mama mindhárom sógora (Orosz Gyula, Tar Gyula és Tanka Sanyi bácsi is) a bogrács körül állt. Valaki mindig főzött.
Aztán ott voltak az állandó disznótorok és a szezonális pálinkafőzések.
A tíz-tizenegy éves Sanyika a disznó jobb hátsó lábát fogja Tar Gyuláéknál, mert az apukája ’sajnálja a malacot’ és a házban “siratja”.
Aztán hagymás vér. Reggelire, fél hétkor…

Akkor, ezek gyerekfejjel természetesnek tűntek.
Aztán telik-múlik az idő, mindenki szétrebben a világban és észre sem vesszük, hogy ami természetesnek tűnt, és már nincs, az mennyire hiányzik.
Mert szerettük.

***
A gombótáról: régi hajdúsági paraszt étel. A recept a szilvaciberével együtt itt megtalálható.

No…és akkor a galambleves!
Nem tudom, hogy ettetek-e már galambot, de ezt mindenképp próbáljátok ki ha tehetitek!

Babéros leves, galambból

Hozzávalók:
(4 személyre)

• 2 galamb (házi!)  – mivel galambot nem lehet csak úgy leemelni itthon a teszkó-polcról, ezért nyugodtan helyettesíthető fácánnal vagy fürjjel, így a leves – egyszerűségétől függetlenül – máris ‘ünnepivé’ varázsolható!
  Itt szeretném megjegyezni, hogy ha valaki tud olyan helyet, ahol állandóan lehet kapni galamb húst, az jelezze nekem egy e-mailben!
• só
• bors
• tejföl (2 dl)
• rántás (fehér)
• 2 -3 db babérlevél
• opció: marék rizs és ugyanennyi borsó

Elkészítési idő: 30 perc
Egy fazékba tegyünk fel vizet főni, tegyük bele a megtisztított szárnyasokat (galamb/fürj/fácán). A madárkákat fel is darabolhatjuk a fontosabb részeikre, de kisebb méret esetében mehet bele egyben!
Közepes fokozaton főzzük.
Amikor a hús már majdnem megfőtt, fehér rántással berántjuk.
(intermezzo: rántás - liszt, zsiradékon, alacsony lángon, sűrűn kevergetve “megpirítva”, vigyázzunk le ne égjen!)
Aztán beleöntünk egy kis doboz tejfölt. Előtte kevés vizzel keverjük el, hogy ne legyen csomós főzésnél.
Ha gondoljuk, tehetünk bele rizst és borsót is – de ez így inkább ragu már, semmint egyszerű babéros-leves.